1944 szentestéjén Budapest lakói még nem sejtették, hogy néhány napon belül a város csatatérré változik. A Svábhegyen az emberek sült gesztenyét és fenyőfát vásároltak. Pest tele volt karácsonyfákkal, az áruházak polcai pedig ajándékokkal. A nagyközönség békésen vásárolt a belvárosban, a színházak játszottak, s tele voltak az éttermek és a kávéházak. Ahol nem volt karácsonyfa, ott a fikuszt díszítették fel. Az éjféli misét aznap már délután megtartották, a városban pedig még néhány napig továbbra is volt elég papír és nyomdafesték ahhoz, hogy napilapok jelenhessenek meg. A lakosság tálakon és tepsikben vitte a magyar honvédeknek a karácsonyi bejglit, és válogatás nélkül osztogatták közöttük. Noha a kárpáti fenyők már ugyan nem jöhettek el, a háborús helyzet ellenére Budapest – ha szerényebb körülmények között, mint korábban -, békésen készült a szeretet ünnepére. A szeretet ünnepe azonban 1944-ben a vért hozta el Budapestre, mikor december 24-én megjelentek az első szovjet csapatok.
Egy a Svábhegyre érkező szovjet felderítő szakasz elképedve szemlélte a karácsonyi árusokat és a vásárlókat, miközben felszálltak a menetrend szerint induló fogaskerekűre. Budapest lakói számára ekkora már mindennapos volt a fegyelmezetten vonuló német katonák látványa, akik közül ha valaki esetleg lemaradt, felszállt a legközelebbi villamosra, miközben az utazók előzékenyen hellyel kínálták. Éppen ezért kezdetben senkinek sem tűnt fel, hogy a Svábhegyen már szovjet fegyveresek tartózkodnak. Egy utas csak valamivel később lett arra figyelmes, hogy az újonnan felszállt utazóközönség néhány tagja nem a már megszokott és sokat látott egyenruhát, valamint fegyvert viseli. A vészfék megrántása után a szovjetek leugrálva tűntek el az erdőben, miután az utasokat megfosztották karóráiktól. A front elérte a fővárost.
Az Esztergomból Budapestre tartó utolsó személyvonat utasai azonban nem úszták meg ennyivel az ellenséges csapatok érkezését. A szerelvényt ugyanis szovjet tankok lőtték ki.
A tényleges és áthatolhatatlan ostromgyűrű ekkor még nem zárult be a főváros körül. Egy Budáról felderítésre induló magyar páncélosraj például bármiféle harcérintkezés nélkül eljutott az esztergomi német vonalakig, s onnan vissza is tért. Ám a Budapest környéki településekről sorra telefonáltak a csendőrség őrposztjai és a MÁV dolgozói, hogy megjelentek a szovjet tankok.
December 25-e hideg nap volt. A Vörös Hadsereg megindította offenzíváját Budapest bekerítéséért. A fővárosban tartózkodó német-honvéd-csendőr egységek és hungarista harccsoportok fegyvert ragadtak a magyar fővárosért, és ezzel megkezdődött Budapest több héten át tartó elszánt védelme.
A fővárosba behatolt szovjet páncélosok jelentős részei már a támadás kezdetén odavesztek, és bár Pesthidegkutat sikerült elfoglalniuk, Budaörstől nyugatra elszánt harcokban szorították őket vissza a IX. SS-hegyihadtest védői.
Aznap megérkezett Budára a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály, mely az Ágnes út – Denevér út vonalán sikeresen állította meg a szovjet előrenyomulást. Századai közé osztották be az Egyetemi Rohamzászlóaljat, a Vannay-zászlóaljat és az Európa-riadózászlóaljat. Arcvonalának egy részét a pesti oldalon a magyar 12. tartalékhadosztály vette át.
A Veresváry László alezredes parancsnoksága alá tartozó rohamtüzérekből, a Budapest őrzászlóalj és a Billnitzer-csoport tagjaiból, valamint a csendőrökből álló harccsoport a Városmajor területéről sikeres ellentámadást indított, melynek következtében megakadt az ellenséges előrenyomulás. A szovjet csapatok egészen a Hunyadorom – Budagyöngye – Kecske-hegy vonaláig szorultak vissza.
A Farkasréti temető – Orbán-hegy – Istenhegy – Szépilona vonalon olyan erős ellenállást tanúsítottak a védők, hogy ezen a szakaszon heteken át nem történt nagyobb harci esemény.
A Kelenföld és a Fehérvári út közötti szakaszt a Kündiger-csoport védte, melyet később megerősítettek egy belvárosi hungarista harccsoporttal és a galántai csendőrökkel.
A szovjetek Buda délnyugati részén is komoly veszteségeket szenvedtek, ugyanis a Csáthy Dénes főhadnagy parancsnoksága alatt itt védekező 10. honvéd rohamtüzérosztály 1. ütege 1945. január 2-ig 17 páncélost lőtt ki.
Az előrenyomulás Óbudán, a Bécsi út mentén is csak lassan haladt, mert a védők itt is több harckocsit kilőttek.
Mindeközben a pesti oldalon is elszánt harcok dúltak. Csömörnél a szovjet páncélosok betörtek a védekező huszárok állásaiba, akik a támadó harckocsikból többet kilőttek. Ezen a napon Pesten a Mária Terézia laktanyában Morlin Imre önként jelentkezőkből, főként hadapródiskolás növendékekből megalakította a közel 100 fős páncéltörő csoportját, mely a továbbiakban aktívan részt vett a főváros védelmében.
A harcok karácsony másnapján is folytatódtak.
Fóttól délnyugatra az ellenséges csapatok nagy veszteségek árán behatoltak a védelembe, ám a védőknek még így is sikerült több páncélost kilőniük.
Délelőtt a pesti oldalon Németh százados 8/III. zászlóalja elszántan védekezett. Támogatásukra – Szűcs főhadnagy parancsára – egy szakasz érkezett. A harcok délutánra kiterjedtek a zászlóalj mindkét szárnyára, ám Németh százados katonái a váratlan támadás és a kritikus helyzet ellenére is több tankot tettek harcképtelenné.
A Tövisházy-Ferjentsik Ernő huszárszázados parancsnoksága alatt álló I. önálló huszárosztály 1. század egyesülve a 8/III. zászlóalj és a Vannay-zászlóalj részeivel, hozzálátott Csömör védelmének megszervezéséhez. (Ferjentsik százados 1945. január 17-én szovjet fogságba esett, ahonnan 1947. augusztus 24-én tért haza.)
A budai oldalon egy szovjet zászlóalj Budakeszitől keletre csak súlyos veszteségek árán tudott egy mindössze csekély területet elfoglalni, miközben Budakalászt és a Budafoktól nyugatra eső területet a IX. SS-hegyihadtest sikeresen védte.
Bár a Kamaraerdőtől délre lévő légvédelmi állások visszafoglalása eredménytelen volt, a Dörner-harccsoport a Dobogó-dombon sikeresen megállította a szovjetek támadását Budaörs felől.
A sikeres védekezés ellenére azonban a főváros körüli ostromgyűrű december 26-án bezárult.
A Budapesten rekedt magyar-német erők felmentésére 1945. január 1-jén Naszály – Tata – Felsőgalla térségéből indult meg az a kísérlet, amely a Konrad-hadművelet fedőnevet kapta. Ebben a hadműveletben tűnt ki bátorságával a Ney Károly vezette SS-harccsoport is, melynek 15 katonája megérdemelten vehette át a székesfehérvári harcok után az I.- és II. Osztályú Vaskereszteket.
Bár a Konrad-hadműveletek során az elszántan előretörő SS páncélosok már az ostromlott főváros előterében álltak, az állásaikra zúduló hatalmas erejű offenzívával fennállt a veszély a bekerítésre, ezért kénytelenek voltak visszavonulni.
Budapest magyar és német védői még a sikertelen felmentési kísérletek után, és az egyenlőtlen harc ellenére sem gondoltak a biztos halált jelentő kapitulációra, hanem 1945. február 11-én megkísérelték a lehetetlen.
Az utókor sosem feledi Otto Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának szavait, mellyel Budapest védőit jellemezte: “Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik.”
A szerző történész
Zöldinges.net – Vendégcikk
Felhasznált források:
- Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Paktum, Budapest, 2001.
- Számvéber Norbert: Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944-45-ben folytatott harcok katonai iratai a Hadtörténelmi Levéltárban. Petit Real, Budapest, 1999.
- Szokolay Ferenc tartalékos huszárzászlós harctéri naplója
